| A Nyúl Barlangja |
[Apr. 28th, 2006|06:37 pm] |
Ugyanaz a szürke nap, ugyanazok a gépiesen ismétlődő cselekvések. Felkelni. Megmosakodni. Felöltözni. A tükörből minden reggel ugyanaz a borostás arc néz vissza rám, ugyanazok a gondok sütnek a szememből. Aztán a hideg víz az arcomon, a hab és a borotva. Az illúzió újra tökéletes, a hivatásszerű kis mosoly felöltése csupán pár másodpercnyi koncentrálást igényel. Zokni, szigorúan a ruhával harmonizáló színben. A szerkényben akasztott tetemekként lógnak sorban az öltönyök. A szürkék közül választok, ma olyan „szürkés” napom van. Csak egy pillanatra villan eszembe, hogy tegnap is szürkében voltam, ahogy tegnapelőtt, minden nap már nyolc hosszú éve. Az ágyra dobom. Fehér ing, fekete nyakkendő. Újabb pillantás a tükörbe. A kezem megáll a nyakkendőn, merőn bámulok a saját tükörképembe. Ujjbegyemmel óvatosan megérintem az arcom, kitapogatva alatta a csontot. Tenyeremmel eltakarom a szemem, és elképzelem hogy szörnyeteg vagyok, felemás képpel, az egyik sima és harmonikus, a másik torz és iszonytató. Leengedem a kezem. A fejem oldalra billent, úgy figyelem magam, mint valami kíváncsi kis madár. Mintha először látnám az arcom. Végigsimítok tar koponyámon, vajon mikor döntöttem úgy hogy kopasz leszek? Már nem emlékszem, lehet nem is én döntöttem így. Talán Hivatali Parancs volt. A Tökéletesség jegyében, ugyebár. A hajszín különbözősége nélkül mind egyformák lehetünk, akár a tojások. Csak mégis másként, mert míg a tojásokban akár egészen különböző csibék fejlődhetnek, addig a mi elménkben, egyen-tar koponyánkban már lassan egyetlen egyéni gondolat sem marad. Ahogy nap mint nap belénk sulykolják: Gondolkodni teljességgel felesleges, míg van aki megmondja mit tegyél. Amíg van, aki szerető anyaként terelget. Sem szeretetet, sem anyai gondoskodást nem tapasztaltam már gyermekkorom óta. Volt helyette fegyelem, szigor és büntetés, habár ezek inkább egy szigorú Apa, mint egy szerető Anya ismérvei. Habár… mégsem. Hisz semmi sem volt kötelező… Csupán erősen ajánlott. Felrémlik bennem, mintha azt is mondta volna valaki egyszer, hogy egy igazi Hivatalnok csakis szürkében jár. Pokolba a Hivatalnokokkal. S ekképpen pokolba velem is… Elfordulok a tükörtől és újból a szekrényhez lépek. A cipőtartó polc alatt egy poros doboz lapult, azt húzom elő, és az ágyra teszem. Habozva emelem le a fedelét, még mindig bennem van hogy ez az egész ostobaság, és ha nem sietek, el fogok késni, akkor pedig Megrovás jár, ami egyenlő a mérhetetlen Szégyennel… A dobozban selyempapírba csomagolva fekszik már majdnem két évtizede az az öltöny, amit még édesapámtól kaptam a diplomaosztóra. Végigsimítok a puha, fekete hajszálcsíkos szöveten. Mennyire más, mint az az utálatos egyen-szürke! Sokkal elegánsabb, sokkal… talán csak sokkal több emlék fűz hozzá. Kiszedem a dobozból, és elgondolkodva veszem magamra. Bár valamivel izmosabb voltam annak idején, még mindig remekül áll rajtam, tar koponyámmal és fekete nyakkendőmmel még tán kissé fenyegetőnek is tűnhetek, ha így fordítom a fejem. Elbohóckodok a tükör előtt egy ideig. Egy pillantás az órámra. Pokolba, ha most azonnal nem indulok, egészen biztosan elkések… Ismét belebámulok a saját arcomba. Lázadozó kis gondolatként merül fel bennem az ötlet: ma nem megyek dolgozni. Ma szórakozom, sőt, kikapcsolódok! Gyorsan átveszem a nadrágot is, belemosolyogtam a tükörbe, felkapom az ajtó mellől az aktatáskám - aktatáska nélkül biztosan megállítanak az utcán, mint munkakerülőt – és kilépek az ajtón.
A liftben egy szürke kosztümös, barna hajú nővel utazom. A haja festett-barnának tűnik, de ezen nem is csodálkozom: ahogy nálunk, férfiaknál a kopaszság, úgy a nőknél a barna az egyen-frizura. Nincs rajta semmi rendkívüli, sőt, egyszerűen nincs rajta semmi amin megakadhat a szem. Olyan, mint bárki más. Észrevehette hogy bámulom, mert riadtan pillant rám a szeme sarkából. Inkább én is az ajtóra szegezem a tekintetem.
Az utcán hömpölygő, szürke tömeg. Mintha az egész világból kiszívták volna a színt. Szürke beton, szürke épületek, szürke emberek… a szmogtól az ég is egyen-színű volt. Felszállok a buszra, ami a Hivatal felé visz, de eszemben sincs leszállni a betonkocka előtt, amiben a nappalaim nagy részét töltöttem eddig. Mikor az ablak előtt elsuhan a ház, és az előtte tolongó tömeg, a szívem kicsit hevesebben dobog. Kötelességtudó Állampolgár nem hagy ki egyetlen munkanapot se nyomós indok nélkül! Hátradőlök a kemény ülésen, és felsóhajtok. A busz szinte kiürült, csupán egy idős hölgy üldögél a hátsó ülések egyikén, és egy fiatal, fekete garbót viselő fiú elöl. A szemem erre a fekete garbóra tapad. Lehet ez az ifjúság kiváltsága, hogy mást is viselhet mint unos-untalan szürkét; irigylem érte. A járat elhagyja a hatalmas, égbeszökő betonkockák rengetegét, és kisebb, omladozó házak között halad. Ez lehetett a régi városrész, mert az épületek építői gondot fordítottak arra, hogy a homlokzatokat mindenféle faragvánnyal díszítsék. Nem sokan lakhatnak erre, ha a Kormány nem tartotta lényegesnek a környék átépítését. A busz kis betonplaccra kanyarodik, az ajtó sziszegve kinyílik. Észreveszem, hogy mind az idős hölgy, mind a fiatal fiú lekászálódik, majd a vezető is hátratekint rám. Ilyen távolságból a szeme is olyan szürkének látszik, mint egyenruhája, és fején a hivatali sapka.
- Végállomás. Tessék leszállni. – Visszafordul, és mereven bámul ki az ablakon.
Leszállok hát, és a busz szinte rögtön továbbindul, sűrű, rossz szagú füstöt eregetve. A végállomást omladozó házak veszik körbe, s a jobb minőségű betonút is csupán addig tart, amíg a busz jár, s ahol megfordul. Az épületek között folytatódó utcácska szeméttel és kátyúkkal van tele. Jobb ötletem nem lévén, elindulok rajta, s ahogy beérek a házak árnyékába, mintha egy külön világba érkeztem volna. Baloldalt egy pinceablakból gőz gomolyog, s előttem egy szemétkuka tetejéről foltos macska bámul rám, lustán nyújtózkodva. El sem tudom képzelni, hogy emberek élhetnek itt, távol minden, a modern világ nyújtotta kényelemtől. És távol a Szabályoktól, Intelmektől… a Hivataltól. Az aktatáskát feszülten szorítom az oldalamhoz, s érzem ahogy a homlokomra kiül a hideg verejték.
Mikor jobboldalt hangosan kivágódik az ajtó, és két lármás gyerek szalad ki rajta, kevés hiányzik ahhoz, hogy össze ne essek ijedtemben. Hevesen dobogó szívvel torpanok meg. A kölykök először tudomást se vesznek rólam, majd az egyik észrevesz, nevetve mutat rám, és kacagva szaladnak el az egyik oldalt nyíló, sötét sikátorba. Lassan nyugszom meg, és a szorításom is enyhül a táskám műanyag fülén. Ha már idáig eljöttem, felfedezem magamnak a helyet! – határozom el magamban, és továbbindulok. Közben fejemben egymást kergetik a kusza gondolatok, felrémlik egy mese, amit gyerekkoromban hallottam egy kislányról, aki belezuhant egy kútba vagy gödörbe, és a túloldalt egy egész más világ fogadta. Egy világ, ami már-már határos volt az őrülettel, akárcsak ez ahol most járok, minden kapaszkodóként szolgáló ismerősség nélküli.
Majdnem nem veszem észre az ajtót. Talán ha nem csapja meg az orrom a kesernyés illat, tovább is megyek megállás nélkül. De megéreztem, pedig nem sokszor tapasztalhattam életemben. Kávé. A málladozó falban kis fémajtó nyílik, föld alatti pincehelyiségbe vezetve az embert. Az ajtó fölött fából készül tábla, rajta felirat: A nyúl barlangja.
A lépcső meredek, a világítás tompa, így a falat tapogatva araszolok egyre lejjebb.
Sárgás megvilágítás, a falat takaró szöveteken jelenetek, az asztalok felülete álmatagon veri vissza a lámpák fényét. Az egész helyből árad az az otthonosság, amit már-már kiveszni véltem a világból, és ami iszonyatosan távolinak tűnő gyerekkoromra emlékeztet. Tétován álldogálok a lépcső alján, sehol egy teremtett lélek. Teszek pár lépést befelé, mire mosolygós, fiatal lány perdül elém, vörös – vörös! – haja vadul lobog fakó arca körül, csupa mosoly, csupa szilajság minden mozdulata.
- Segíthetek? – kérdezi vidáman, és én szinte sokkot kapok a sok új benyomástól, nehéz a tekintetem elszakítani lángszínű hajáról. Pár percig nem jön ki hang a számon, majd rekedten, inkább nyögve mint mondva ejtem ki a szót:
- Kávé… - megköszörülöm a torkom és újra próbálom. – Kávét kérnék.
- Tejjel, cukorral? – Megzavarodva nézek rá.
- Csak… csak egy kávét.
- Tehát egy kávét feketén. Kérem foglaljon helyet. – Mutat a tágas helyiség asztalai felé, és én leülök.
Csodálkozva járatom végig a tekintetem a helyiség minden egyes pontján, lenyűgöz a változatosság. Szelíden simítok végig tenyeremmel az asztallapon.
A lány kihozza a kávét, s ahogy fordul az asztal körül, csak úgy suhog bokája körül a kék szoknya. Felrémlik bennem a szó, égszínkék, bár mióta eszemet tudom nem volt más színű fejem felett az ég, csupán szürke. Nézem a kék vörös lobogást ahogy eltűnik a helyiség hátuljában nyíló ajtóban. Hirtelen rám tör a vágyakozás hogy még többet lássak, még több színt… Lepillantok a kávéscsészére, krémes, a kinti házfalakat idéző színe mintha összeolvadna az illattal, ami most még erősebben csapja meg az orrom. Felemelem, belekortyolok. Nyelvet perzselően forró, és olyan keserű, hogy a könnyem majd kicsordul. Lágyabb, kevésbé markáns ízekhez szoktam…
Lassan, ráérősen iszom ki a csészét. Minden egyes keserű kortyot megforgatok a számban. Nem akaródzik búcsúznom a csészétől, s nem akaródzik indulnom sem.
A sárgás lámpafénybe nézek, és bár most kávéztam, mégis úgy érzem, lassan ólmos fáradtság vesz rajtam erőt. Karjaimat az asztalra fektetem, és ráhajtom a fejem. Csukott szemhéjam mögött kék és vörös színek forognak, s azzal a reménnyel a szívemben alszom el, hogy nem ez az álom, hanem a másik, a szürke és unalmas, az volt csupán a képzelet játéka, egy gyermek éjszakai rémálma csupán… s hogy az ébredés jobb lesz, színesebb a múltbélieknél. |
|
|
| Kószák (Gyűrűk Ura) |
[Feb. 3rd, 2006|03:30 am] |
A Kószák némán álltak a dombtetőn. Hárman voltak, és csak távoli rokonságban álltak egymással, a vadonban azonban ez nem számított. A természet előtt egyek voltak, a rájuk sütő hold és a sok megpróbáltatás tette őket fivérekké, akik bármit megtennének egymásért.
A világ a harmadkorát élte, lassan peregtek az évek s sok történés esett, sok csata, amiben a kószák is részt vettek. De ez most az átmeneti béke ideje volt, legalábbis hármójuk számára. Ám mivel minden, így a béke is múlandó, éberek maradtak, de már nem minden gondolatuk a harcon járt. Most már egy szirtfokban vagy egy dimbes-dombos tájban nem a stratégiai pontot, hanem azt a szépséget is meg tudták látni, amiről már azt hitték, rég elveszett.
Mikor sötétedni kezdett, tüzet raktak a domb lábánál lévő sziklák közt, ami védelmet nyújtott mind a szél, mind pedig a kíváncsi tekintetek elől. Egy darabig némán ülték körbe a tüzet, eszegették a magukkal hozott élelmet, élvezték a csendet és a nyugalmat. Majd egyikük halkan énekelni kezdett. Furcsa volt fülüknek az ének, hisz nemhogy dalt, beszédet is ritkán hallottak, csendben járták a vidéket, szólni csak akkor szóltak, ha szükséges volt.
Talán az éjszaka tette milliom csillagával, vagy a langyos esti szél, de jól esett fülüknek a dal.
Lassan a másik kettő is bekapcsolódott az énekbe, hisz mindhárman jól ismerték, bár elfeledettnek hitt dallamai eleinte nehezen jöttek az ajkukra. Emléke gyermekkorukból köszönt vissza, mikor a mostanihoz hasonló nyárestéken az asszonyok a tűz fényénél a régmúlt eseményeiről énekeltek, amikor a númenóriak először léptek Középföldére. Azóta sok idő telt el, sok minden megváltozott, de az ének még őrzi az emlékeket. Büszkeségről szólt a dal, nagyságról és boldogságról, de szólt fájdalomról, hazugságról és bukásról, s a reményről, amit elveszejteni nem lehet.
Mikor végül elhalt az ének, s rájuk zuhant a csend, valami különös szomorúság vett rajtuk erőt. Sok mondanivalójuk lett volna egymás számára, mégse beszéltek. Egyiküknek se akarózott megtörnie a csendet. Hamarosan nyugovóra tértek, csak a tűz pattogott száz meg száz szikrát lövellve a csillagos égbolt felé.
Pirkadatkor összeszedelődzködtek és felmentek a hegytetőre. A nap szépen sütött, de az erős szélben úgy lobogtak körülöttük a köpenyeik, mint a rossz szellemek. Odafent a felhők rohanvást száguldottak a fakókék égen, és a távolban a Fehér Város tornyain megcsillant a kora reggeli napfény. Vágyakozva nézték ezt a távoli ragyogást. Az otthon melegét juttatta eszükbe, s a biztonságot, amiben oly keveset volt részük. Egyikük csendben felsóhajtott és elindult lefelé a lejtőn, a másik is nemsokára követte. Társuk, mindnyájuk között a legidősebb még állt egy kicsit az elhagyatott, szeles dombtetőn, a messzeségbe bámult, de valami egész mást látott. Elmerült az emlékeiben, és próbálta kifürkészni a jövőjüket. Majd egy utolsó pillantást vetett a távoli Minas Tirith felé, és leballagott a többiek után a sziklás fennsíkra. A domb újra elhagyatott lett, csak a szél fütyülte különös dallamát magányosan, s elsodorta utolsó nyomait is annak, hogy valaha ott voltak. |
|
|
| Empty |
[Feb. 3rd, 2006|03:29 am] |
-Itt vagy, Csillagszemû?
-Itt, Kicsi.
-Nem látlak, olyan sötét van.
-Sötét.
-Ez már a vég?
-Igen. Ez mindennek a vége.
-És miért van ilyen sötét?
-Mert nincs menyország, Kicsi. Sem pedig pokol. Nincs más, csak ez a sötét semmi.
-Mások is vannak itt, Csillagszemû?
-Igen. Sokan.
-Õk miért nem beszélnek?
-Talán mert nem tudnak. Már elfelejtették hogy kell. Majd mi is elfelejtjük...
-De hát..
-Csss Kicsi...csssss... |
|
|
| Emlékezés |
[Feb. 3rd, 2006|03:28 am] |
Milyen rég is volt. Pedig itt van előttem az egész. A napsütés, a ládában nevelt facsemeték semmivel össze nem téveszthető illata… S a kislány, futástól libegő arany hajában megcsillan a nyári napsugár, kacagása visszhangot ver a régi bérház árnyas udvarán. Fülemben dübörög a saját lihegésem, elnyomja lépteim zaját is, ahogy futok utána, magam is kacagva és boldogan, ahogy csak egy kisgyerek tud boldog lenni. Csak attól hogy futhat. Csak attól hogy nevethet. Emlékszem az ijedtségre ami elfogott mikor megbotlott a lába. Úgy éreztem, percekig tartott zuhanása, s a földet érés zaja mintha a dobhártyámat hasogatta volna. Odafutottam hozzá, letérdeltem mellé, nem törődve a lehorzsolódó bőr okozta fájdalommal. Csak őt láttam, könnyektől nedves arcát, lehunyt pilláin a remegő könnycseppeket. Átöleltem, vigaszt próbálva nyújtani neki, s a szaggatott zokogás lassan abbamaradt. Rám nézett, s már mosolygott, bár a szempilláin még mindig könnycseppek ültek. Boldog voltam és büszke.
Azóta felnőttünk. Gimnáziumot is egyet választottunk, s a barátságunk iskolapélda volt mindenki számára. Együtt jártunk moziba, órákat beszélgettünk a kávéházak füstös félhomályában, vagy a vizsgákra tanultunk, vitatkozva, mit fontos megjegyezni, és mit nem. Sosem tudta meg hogy én másképp szerettem. Sosem mondtam neki, s mikor szerelemtől ragyogó arccal bemutatta legújabb barátját, mosolyogtam, de mindig megszakadt bennem valami. S a szakítások… mindig hozzám futott utána. Vigasztaltam s nagy szavakkal, jól hangzó, bár semmitmondó mondatokkal bizonygattam, van még remény. Prédikáltam neki a szerelemről, én, aki csak egyet szerettem a világon. Csak Őt.
A szalagavatón együtt sírtunk. Könnyei, amikkel a kamaszéveit, s vele a gondtalanságot siratta, átáztatták az öltönyöm vállát.
Emlékszem a napra mikor elment. Kellemesen meleg nyárvégi nap volt, csak az égen lehetett látni hogy közeleg az ősz. Kopogtattak, s Ő állt az ajtóban. Kabátban, nyakában tarka sállal, a földön mellett tömött málhazsák. Mosolygott s ragyogott az arca, s azt mondta, beszélni szeretne velem. Kiültünk a kis padra az udvar közepén, a kockakövek közötti pitypangok már elhullatták bolyhos repülő magvaikat, s a verebek morzsa után kutattak az ablakok alatt. Hadarva beszélt, a szeme csillogott a lelkesedéstől. Utazik. Elmegy. Tamással, akit a klubban ismert meg. A filmklubban, hisz tudom. Annyit beszélt már a sok átbeszélgetett éjszakáról. Tamás volt az, aki először mesélt neki a Commandantéról, a forradalom eszméiről, a szabadságról, kötöttségek nélküli életről. Dél-Amerikába mennek. Ketten. Utazni fognak, és világot látni! Ó,- mondta- bárcsak velünk jöhetnél!
Már a számon volt, hogy megyek, a világ végére is megyek én vele… De tudtam hogy nem mehetek. Felvettek a Bölcsész Karra, történész leszek ha minden jól megy, most nem hagyhatok itt mindent! Kérdeztem tőle, mi lesz az egyetemmel, az elképzelt jövővel? Rám mosolygott.
- Nem ez az igazi élet. Drága Zolim, nem akartál sose világot látni? Hogy máshol is olyanok-e az emberek mint itt, máshol is úgy fáj e nekik a szerelem, máshol is úgy tudnak örülni egy falat csokoládénak? Hogy máshol is ilyen kék-e az ég nyár végén? Meghalok hogy láthassam!!
Én csak bólogattam. Valami tompán fájt itt belül. Még egyszer elmosolyodott, majd felpattant.
- Megy a vonatom! Bécsbe megyünk, s onnan repülővel Amerikába. Tamásnak van egy ismerőse, olcsóbban utazhatunk. Turistaosztály. Úgy izgulok! Te meg Zolikám vigyázz magadra! Tanulj szorgalmasan, hisz mindig ezt akartad. – Megölelt, vállára kapta a nehéz zsákot, s kisétált az udvarból, sietős lépteinek visszhangja betöltötte a kapualj sötét árnyait.
Eltelt egy év. Sikeresen vettem az egyetem által elém állított akadályokat, a szüleim büszkék voltak rám. Jól tanultam, esténként moziba jártam, s néha, pár barátommal leugrottunk a közeli sörözőbe politikáról, művészetekről és irodalomról beszélgetni. A rokonok, s a szüleim barátai mind azt mondták, megkomolyodtam. „Nézd csak Pistukám, a fiad már kész férfi!” S én jól nevelt fiatalemberként illedelmesen mosolyogtam e dicséretekre. Néha pár évfolyamtársnőmmel elmentem moziba, vagy vacsorázni, de ezek a kapcsolatok sosem tartottak sokáig. Mindenkiben Őt kerestem. Azokat a szőke fürtöket és a zöld szemeket, nyílt tekintetét és vidám természetét. A lányok mindig megértették. Azt hiszem látszott rajtam hogy szeretek. Hogy mást szeretek. Néha meséltem nekik róla, hogy milyen volt, s ők értették, hogy idő kell míg felejtek. Mosolyogva mondták, csak pár év még. Én úgy éreztem, egy élet is kevés lenne őt elfelejteni.
Mégis elhalványult bennem az érzés. Már nem fájt úgy rá gondolni, emlékezni. Úgy éreztem, már el tudom engedni őt. Ha lassan is, de beletörődtem hogy elment, és nem jön vissza többé.
Megint közelített az ősz. Lassan végére ért az augusztus, a fák vörösre s sárgára váltották nyári, zöld ruhájukat. Elgondolkodva baktattam hazafelé a moziból, művészfilmet néztem, s ilyenkor mindig magamba mélyedve járom az utcákat, s a külvilág tompán ér csak el hozzám. A kapun átlépve vaksin lépdeltem, a napsütés után éjszakánál sötétebbnek tetszett az utcát az udvarral összekötő folyosó. A házak már délutáni árnyékaikkal borították be a kis udvart – kicsi? Gyerekkoromban milyen tágasnak tűnt! – s én kulcsom után a zsebemben kutatva pillantottam fel.
A padon ott ült Ő. Hosszú szőke haját rövidre vágatta, rakoncátlan tincsei, amit annyit átkozott a gimnáziumi évek alatt, fülei körül göndörödtek. Zöld katonai kabát volt rajta, farmernadrágja kopott volt és viseltes. De Ő volt, s a szívem hangosabban kezdett dobogni. Cipőjének orrát bámulta mereven, s úgy tűnt, nagyon elgondolkodott. Csak akkor vett észre, mikor már közel értem hozzá, hogy szinte megérinthettem volna, ha merem. Felnézett, s elmosolyodott, de ez a mosoly árnyéka volt csak annak a hajdani ragyogó mosolynak. Tele fájdalommal s beletörődéssel. Magamhoz akartam ölelni, mint régen, vigasztalni s ha kell, hazudni neki, bármit hazudni, csak eltűnjön a szomorúság azokból a zöld szemekből. De nem tettem. Úgy éreztem nem szabad. Valami elmúlt, felnőttünk, s a szívemben feléledt valami különös harag, harag hogy itthagyott, elment. Hogy mással ment el. Nem maradt velem. Hogy nem szeretett. Talán látta arcomon a lelkemben végbement változást, mert mosolya elhalványult. Felállt, lesimította a több számmal nagyobb katonakabát ráncait, és komoly arccal felnézett rám.
- Zoli, beszélni szeretnék veled. El… eljössz sétálni? – hangjában annyi reménykedés és félelem volt, hogy ha akartam volna se tudtam volna nemet mondani neki.
Végigsétáltunk a körúton, le, egészen a Duna partra. Leültünk egy padra, s néhány percig csak némán bámultuk a vizet. Nehezen kezdett bele a mondandójába.
- Emlékszel még arra, amikor gyerekek voltunk, és lejöttünk ide a partra, kavicsokat dobálni a folyóba? Te megcsúsztál és térdig merültél a vízben… Milyen dühösek voltak a szüleid! – Mosolyogva nézte a házakat a túlparton. Aztán lehajtotta a fejét, s a mosoly újra elhalványult. Mintha felhők úsztak volna a nap elé. – Milyen rég volt.
Pár percig csendben ültünk. Valami kaparta a torkomat, de nem mertem köhinteni. Nem mertem megtörni a pillanatot. Végül rekedten mondtam:
- Emlékszem. Mindenki azt mondta, te tehetsz róla. Hogy te vagy az aki mindig beleviszed a rosszba a Kárászék pedáns kisfiát. Én meg tízkörömmel védtelek. Azt mondtam belecsúszott a szandálod a vízbe, én meg érte mentem… gyerekek voltunk még. Rég volt.
- De milyen rég! – aztán elhallgatott egy pillanatra. – Figyelj, Zoli, én annyira sajnálom. Ostoba voltam, hogy mindent magam mögött hagytam. Csak.. Hát, tudod milyen a szerelem. És Tamás olyan jófejnek tűnt. Igazi lázadó szellem, magával ragadó személyiség. Olyan sokat mesélt. Országokról ahol járt, képzeld, még Görögországban is, te is mindig oda akartál menni! És sokat mesélt a Commandantéról. Hogy hogyan harcolt az elnyomottakért. Hogy beutazta Dél-Amerikát. Egy csomó filmet mutatott róla! Aztán kitalálta hogy utazzuk be azokat a helyeket ahol Che Guevara járt. Először őrült ötletnek tartottam, de aztán én is fellelkesültem. Tervezgettünk, térképeket nézegettünk… Azt mondta a pénz nem akadály, a szülei mindenre adnak. Aznap mikor elindultunk… Én.. sajnálom hogy így itt hagytalak. El kellett volna magyaráznom. De annyira csodálatosnak tűnt! És csodálatos is volt. Két hónapig voltunk kint. Stoppoltunk, buszoztunk, volt hogy az országút mellett gyalogoltunk. Motelekben aludtunk, vagy ha nem akartunk erre költeni, akkor az út szélén a mezőn… Olyan csodálatos ott az ég! Zoli, látnod kéne! Egész mások a csillagok! Láttam a Dél Keresztjét, csodaszép! – Egészen fellelkesült. Hadarva mesélte az utazás részleteit, hogy mennyire élvezte, és Tamás is mennyire lelkes volt, és milyen boldogok voltak. Két szerelmes, szemben a nagyvilággal. Mint egy tündérmese. Csak hogy a tündérmesék általában jól végződnek…
Elkomolyodott az arca.
- Aztán hazajöttünk, s kérte, költözzek hozzá. Haza se jöttem a szüleimhez, azzal a kevés ruhával és személyes tárggyal, ami velem volt költöztem be a kis lakásba amit a szülei vettek neki. Az első pár hónap csodásan telt. Buliztunk, szórakozni és moziba jártunk, rengeteg új embert ismertem meg. Annyira szerettem őt, és annyira elvarázsolt ez az élet, hogy még az sem zavart, hogy szinte minden bulin a részegségig itta magát, és sokszor a barátai előtt tett nevetségessé… Szerettem. – a hangja keserűvé vált, s bennem újra feléledt a harag, de most már Tamás iránt. – Tudod.. az ilyen bulikat nem lehet úgy bírni, hogy az ember maga is ne igyon… először csak egy kis bort, de hamar eljutottam a vodkához, ami remekül tompítja az emberben a fájdalmat és a keserűséget. Aztán, mikor egyik reggel épp a vécé fölé hajolva hánytam ki mindent, ami bennem volt, villámcsapásként ért a gondolat. Hogy semmi keresnivalóm ott. És hogy én hazamegyek. Elkezdtem csendben összeszedni a cuccaimat, a ruhákat, személyes tárgyakat… Épp a nappaliban pakoltam be a könyveimet, amikor a hálószoba ajtajában megjelent Tamás. Számonkérte hogy mit csinálok. Megmondtam neki, hogy hazamegyek, mert ezt már nem bírom, ez így nem élet. Kiabálni kezdett velem, hogy mégis hogy képzelem, én ugyan nem megyek innen sehova, és azonnal pakoljam ki a táskát, mert ő nem áll jót magáért. Visszakiabáltam, hogy ki ő hogy megmondja hogy mit csináljak, felkaptam a táskát, és az ajtó felé indultam. Megállított… - Nagyon elcsendesedett. Lehajtotta a fejét, és némán sírt. A harag csak úgy tombolt a lelkemben, fojtott hangon kérdeztem:
- Megütött? – Felemelte az arcát, könnyek csillogtak a szemében.
- Nem akart megütni… Én nem hiszem… Ő csak… Nem akarta hogy magára hagyjam. Nem boldogult volna nélkülem. Az én hibám.. feldühítettem.
- Én megölöm! – már szinte kiabáltam, a járókelők felénk fordultak, aztán zavarta arccal mentek tovább.
- Zoli… hagyd kérlek.. Már nem számít. Elmúlt.
Egy darabig csendben ültünk, bennem fortyogott a harag, s a tehetetlenség érzése. Nem tudtam megvédeni őt. Megvédeni a csalódástól, a fájdalomtól – az élettől. Talán nem is kellett. Talán így volt a jó. Mégsem tudtam hinni ebben. Válogatott kínzásokat képzeltem magam elé Tamásnak, jóleső kegyetlenséggel tapostam ki képzeletben százszor is a szuszt belőle.
Aztán megéreztem az ujjait az ujjaimon, ahogy lassan kezembe csúsztatta hideg kis kezét. Ránéztem, nyugodt arccal, de a lelkemben felkavarodott valami. Meglepettség, öröm – és félelem. Olyan rég óta vártam már erre, annyiszor magam elé képzeltem, hogy most, mikor ténylegesen érezhettem kezemben az ő kezét, megijesztett. Rám emelte nyugodt tekintetét.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Mindenért. A múltért, a jövőért… az elvesztegetett időért. Visszafogadsz? Lehet még minden ugyanolyan mint régen?
Némán bólintottam, s ő a vállamra hajtotta a fejét.
S minden ugyanolyan lett. Visszaköltözött a szüleihez, s újra úgy mosolygott mint régen. Egy kis boltban kezdett dolgozni, s újra nekikezdett a tanulásnak. Elhatározta, megint megpróbálja a felvételit. A Képzőművészetire akart menni, s szenvedélyéből, a fotózásból élni majd. Megmutatta a képeit, amiket Dél-Amerikában készített, s én nagyon jónak találtam őket. De talán elfogult voltam.
Eljött a tavasz, aztán a nyár. Kávéházakba jártunk ismét, beszélgettünk az egyetemről, az emberekről akikkel a boltban vagy az utcán találkozott, a helyekről ahova fotózni ment, és egyáltalán, mindenről. S persze szórakozni is jártunk. Ő kacérkodva kérdezte, miért nem ismerkedek meg valami helyes lánnyal, s én mosolyogva hárítottam – még nem találtam meg az igazit. S közben hogy fájt, ha mással láttam. Minden mosoly, nevetés, kihívó pillantás, amit másnak juttatott, úgy ért, mint egy tőrdöfés. De szerettem, talán túlságosan is. Tudtam, mellettem sosem lehetne boldog. Az én szerelmem gúzsba kötné, s ő szabadnak született. Az élet mellettem – s csak mellettem – unalmas lenne neki. Éreztem ezt már akkor is, de csak később döbbentem rá mennyire igaz.
Mert másodszor is elhagyott. S immár utoljára.
A könyvtárból hazaérve, könyvekkel megtömött táskával léptem a lakásba. Az előszoba félhomályos padlóján, a levélrés alatt halványan világított egy kis, fehér boríték. Elfogott valami szörnyű balsejtelem. Felvettem a földről, s az elején az Ő szándékoltan cirkalmas írásával a nevem állt. Fojtogatónak éreztem a szoba levegőjét, úgy éreztem, megfulladok. Még mindig a borítékot bámulva lassan kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napsütésben fürdő udvarra. Körbenéztem. Az ablakok vakítva verték vissza a fényt, s a levegőben elkeveredett az udvari növények nehéz illata a falak ódon téglaszagával. Valahogy a hangok is tompán értek el hozzám, a madarak csiripelése mintha mérföldek távolából érkezett volna. Csak a vérem dobolását hallottam, s nem létezett más, csak ez a kis fehér papírdarab, ez a kis vakító valóság, s benne az, amitől a legjobban féltem.
„Drága Zolim!
Nehezen kezdek bele ebbe a levélbe. Tudom, sok mindent meg kéne magyaráznom, de azt hiszem, nem értenéd. Te jó ember vagy, s a legjobb barát. Sosem érdemeltem ki a szereteted, te mégis hűségesen szerettél. Azt hittem, tudok majd úgy élni, ahogy te. De nem megy. Minden reggel, mikor felkelek, érzem, hogy húz valami. Mennem kell. Anyuéknak beszéltem erről az érzésről. Azt hiszem érteni fogják, hogy miért. Neked is el kellene magyaráznom, megérdemelnéd a válaszokat. De nem tudom. Ezt nem lehet szavakkal elmondani. Amikor az embernek viszket a talpa, sajog a szíve, s a fejében örökké képek peregnek a Másholról, az Ismeretlenről. Remélem egyszer majd megérted. Kérlek, ne haragudj rám. Bolond voltam mindig, hisz tudod. Örökké emlékezni fogom rád, s talán egyszer még találkozunk.
Ölellek!”
Hát ennyi volt. Se aláírás, se további magyarázat. Zavaros, akárcsak ő. A könnyeim nedves foltokat hagytak a papíron, így gyorsan magamhoz szorítottam, akár egy kincset. Leültem a padra, s csak néztem és néztem a fejem felett a tetők határolta ég ragyogó kék négyszögét.
Már hallottam a madarakat. |
|
|
| Memento Mori (Vampire) |
[Feb. 3rd, 2006|03:27 am] |
- Gyűlöllek…- suttogta dühtől remegő hangon a lány. A szórakozóhely sötét zugában álltak ketten, a dübörgő zene tompán jutott el hozzájuk, odabent, a tánctér villogó, harsogó világában fesztelenül simultak egymáshoz a testek, fűszeres illatuk hívogatta a lányt.
A férfi, fekete ruhájában szinte csak egy árnyék volt az árnyakkal teli sötétségben, most gúnyosan elmosolyodott.
- Tudom. Épp ezt szeretem úgy benned. Ezt a fesztelen dühödet, a benned feszülő energiákat.. Nem vagy még olyan, mint azok, akik régről fogva léteznek.. Nem vagy hideg és számító. Sok tekintetben élőbb, lüktetőbb vagy mint azok odabent, a forró, ostoba kis testükkel… Gyűlölj ha úgy tetszik. Mást nemigen tehetsz ellenem.
- Úgy gondolod? Elég sötét van itt... Ezek az ostobák itt körülöttünk pedig vakok a sötétségre. És ha most feltépném a torkodat, hagynám hogy szétfröcsköljön belőled az élet, vörösre fesse ezeket a sápatag falakat? Ha innék belőled?
- Ó, persze, megpróbálhatnád. Talán nem ölnélek meg rögtön. Talán hagynám még hogy szenvedj… Úgyis olyan sápadt vagy.. Talán jót tenne neked egy kis napfény. – Elbűvölően mosolygott, kivillantva hófehér, hegyes szemfogait. A lány elnevette magát, lazán végigsimított kócos, barna haján.
- Ugyan Clarence. Tudom hogy nem tennéd meg. Ahogy te is tudod, hogy én sem tenném meg. Épp ezért gyűlöllek. Gúzsba köt ez az ostoba vonzódásom hozzád. Mindig szabad voltam, s most nyomorult bábúnak érzem magam, aki nem ura saját cselekedeteinek.
- Jaj Call, sosem voltál igazán szabad. Mindig is rab voltál. Rabja ostoba kis emberi vágyaidnak. A szabadságról daloltál nagy és büszke regéket, hajszoltad ezt a szabadságot, s ez a hajsza tett rabbá. Zengted az emberi Élet mindenekfölöttiségét. Az embereknek már rég nincs létjogosultságuk. Eljátszották a jogukat a szabadságra. Te is tudod. Most már neked is értened kell. Mi vagyunk azok, akik a szálakat mozgatják.
A lány lemondóan rázta meg a fejét.
- Ostoba barom…
Clarence vigyorgott.
- Jobb szeretem a Mesterem vagy a Jóatyám kifejezést.
- Kapd be.
- Szivecském, ne kóstolgass. Játszótársnak nem éppen a te súlycsoportodban vagyok. Némi tiszteletet azért elvárnék egy ilyen kölyöktől, mint te. Én teremtettelek, de el is pusztíthatlak, ha úgy érzem, nem veszem többé hasznodat.
- Hasznomat? Miben vehetnéd a hasznomat?
- Ne kérdezz, s akkor nem kell hazugságokat hallanod.
- Hülye, fellengzős duma.
- Legyen elég annyi, hogy nem véletlenül vagy az, ami. És nem véletlenül lettél éppen te azzá. Látom az éhséget a szemedben. Menj, csábíts el valami hamvas fiúcskát, aztán vidd ki a szemközti parkba. Látni akarom ahogy ölsz.
- Elmebeteg kéjenc vagy Clarence.
A férfi elnevette magát, fekete hajfürtjei a szemébe hullottak. Közelebb húzódott a lányhoz, teste hozzásimult, és a fülébe súgta;
- Épp ezt szereted bennem, nem igaz?
A lány emberi szemnek észrevehetetlen gyorsasággal kibújt az ölelésből, és könnyed léptekkel a tánctér felé indult, lépteit menet közben a zene ritmusára igazította. A táncoló tömeg szélén a falnak támaszkodott, rágyújtott egy cigarettára, és a tömeget figyelte. Maga sem tudta mit keres pontosan, de tudta, hogy ha megtalálja, csalhatatlanul fel fogja ismerni. Egy mozdulat, egy arckifejezés, egy hajszín a múltból... Még önmagának se ismerte be, de valami közös mindig akadt az áldozataiban. Valami az emberi múltjából... De ha megpróbált emlékezni rá, a gondolat elillant, sosem tudta igazán szavakba önteni.
Gondolatai Clarence felé kalandoztak. Volt benne valami zavarbaejtő. Bár szinte mindig mosolygott, szemeinek jégkékjét sosem olvasztotta fel igazi derű. A lány sokszor úgy érezte, fesztelensége csupán álca, palástolja vele igazi erejét, de hogy miért, azt elképzelni sem tudta. Hisz miért jó valakinek, aki olyan mint Clarence, ha gyengének látják? Hisz minden emberi tulajdonság gyengíti az ő fajtájukat. Sebezhetőbbé teszi azokkal szemben, akik megtanultak tökéletesen ellavírozni ebben az új létben… Call jól tudta, ő túl sok fölösleges emberi vonást hurcol még magával.. de valahogy annyira ragaszkodott hozzájuk. Néha nyűgnek tartotta őket, néha viszont úgy viselte, mintha kitüntetések lennének. Igen, ő meg tudta őrizni valamilyen szinten az emberséget! De persze ez önámítás volt. Hiszen minden éjjel embert ölt, élvezettel, mert ha már ölni kell, miért ne élvezhetné? És minden öléssel meghalt benne valami kicsi…
Nagyot szívott a cigijéből. Itt van például ez az ostobaság a cigarettával. Semmi szüksége rá, a teste megváltozott, már csak egyvalamire van szüksége, mégsem dobta el azt az átkozott bagót. Beszívja a füstjét, a tüdeje mozog, pedig amúgy mozdulatlan.. Hiszen ő nem lélegzik már… Igazából a lelkének kell még mindig. Ez is az illúzió része. Az illúzióé, hogy még eleven. A táncoló tömeget pásztázva megakadt a szeme egy fiún, aki vele szemben, a bárpult mellett állt, fejét a zene ritmusára mozgatta, de szemmel láthatóan nem volt elég bátorsága, hogy felkérjen valakit táncolni. Poharat emelt a szájához, szeme tétován rebbent egyik sarokból a másikba. Zöld szemek, akár a smaragd… Megint az a furcsa érzés… Egy másik zöld szempár.. mosolygó, zöld szempár… De hol...? Kié?... Valaki elsétált Call előtt, és a lány szem elől tévesztette egy pillanatra a fiút. Az érzés elillant. Pedig biztosan érezte, még pár pillanat, és igazán eszébe jutott volna… Elindult, egyenesen vágott át a tömegen, átsiklott a sós illatú testek között, és egyenesen a fiúhoz lépett. Rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát.
Szia! Van kedved táncolni? – A srác dadogott valami „igen” szerűt, de Call meg se várta a válaszát, már magával is húzta a parkettre.
Szorosan hozzásimult, átjárta, beburkolta az ismerős illat, az izgalom és az ilyen fiatal srácok által úgy kedvelt pacsulik szagába keveredő fémes illat, a vér illata… hagyta hogy elborítsa, szomját szinte az őrületig felszítva. Majd eltávolodott tőle, s a Fenevad visszavonult, a szomjúság elviselhetővé vált. Így játszott az őrülettel, akár macska az egérrel, vissza vissza szorítva, míg már érezte, tovább nem képes várni… Megfogta a fiú kezét, és kifelé kezdte húzni a táncparkettről, ki a bejárati ajtó felé.
- Hova megyünk? – kérdezte a srác kicsit bódultan.
- Sétálunk egy kicsit. Itt olyan meleg van…
- Várj, hozom a kabátomat. – szólt a másik, azzal elszaladt egy asztal irányába. Néhány srác üldögélt az asztal körül, látszott rajtuk hogy már elég részegek, és mikor magyarázatképpen a fiú Call felé mutatott, mind vigyorogtak, és sokat értően lapogatták a srác hátát. Ő felkapta a dzsekijét és a lányhoz sietett.
- Mehetünk! – Mondta és jól láthatóan a lány derekára tette a kezét. Call elmosolyodott ezen.
Ahogy kiértek az utcára, megcsapta őket a kellemesen hűvös nyári este. Jólesett nekik a friss levegő a szórakozóhely fullasztó hősége után.
- És – kezdte a fiú tétován. – Merre akarsz sétálni?
- Gondoltam átmehetnénk ide a szemközti parkba.
- Nem is tudom. Elég sötét van ott, és állítólag a park tele van mindenféle alakokkal.
- Csak nem félsz? Talán tőlem? – Kérdezte Call heccelődve. Kacéran elmosolyodott és végighúzta az ujját a fiú állán. Az elvigyorodott, megragadta a lány kezét és elindult át az úttesten a park irányába.
- Nagyon hideg a kezed. – Nézett vissza a lányra. – Csak nem fázol? Odaadjam a kabátom?
- Nem, köszi… - Kezdte Call, de addigra a srác már levette a kabátot, és a vállára terítette. – Köszönöm. – Mondta végül zavartan. Idegesítette ez a kedvesség… Sokkal kegyetlenebbnek tűnt tőle az, amire készült. Beértek a magas fák közé. Az utcai lámpák megnyújtották az árnyékukat, az enyhe szellőtől lengedező bokrok árnyai lopakodó szellemeknek tűntek a sötétben. Ahogy beljebb sétáltak az ösvényen, egy árny kivált a többi közül és halandó szemmel észrevehetetlenül követni kezdte őket.
Clarence.
Call döbbenten konstatálta, hogy valami enyhe lámpaláz-szerű érzés kezd úrrá lenni rajta… Egyre beljebb vezette a fiút a sötétségbe, Közben beszélgettek. A fiú, mint a halandók többsége, nagyon szeretett magáról beszélni. A lány megtudhatta, hogy Christian-nak hívják, de jobban szereti a Christ, szeret olvasni, amit a haverjai hülyeségnek tartanak, ezért nem is nagyon beszél nekik róla. És nem is érti miért meséli most el. Hogy szeret zenét hallgatni is, és nem csak slágereket, hanem mindenféle mást is, és olyankor mindenféle „hülyeségek” jutnak eszébe… Csak csacsogott önfeledten, észre sem véve hogy egészen eltávolodtak a lámpáktól, és szinte teljes sötétségben sétálnak, csak a hold világítja meg sápadt fényével az útjukat. Call belekarolt és biztonsággal vezette a számára tökéletesen látható ösvényen, hogy a fiú észre se vehesse hogy nem lát már szinte semmit. Még néhány perc séta után a sötétben, elengedte a fiú karját, ellépett tőle, és egy nagy tölgyfa törzsének támaszkodott. Karjait keresztbe fonta a mellkasán, és a fiút nézte, aki zavartan álldogált pár lépésnyire. Call rámosolygott és kacéran megkérdezte:
- Nem akarsz közelebb jönni? – A fiú, úgy tűnt még jobban zavarba jött, de szemei csillogtak az izgatottságtól. Közelebb lépett a lányhoz, a hangja rekedtesen csengett.
- Dehogynem… - Kezeit a lány dereka köré fonta, úgy figyelte arcát a fákon átszűrődő gyenge holdfényben. Call felnézett rá, és mert úgy akarta, arca kipirult. Ajkait kissé szétnyitotta, úgy hajolt a fiú felé. De mielőtt ajkuk összeért volna, fejét félrehajtotta, és végigsimított szájával a fiú állán, a nyaka felé közelítve. Érezte a vér szagát, betöltötte az orrát, már szinte semmi másra nem tudott figyelni. Látta a fiú nyakán lüktető ereket, bennük az édes, éltető vérrel… A távolból mintha kutyaugatást hallott volna… Száját a fiú nyakára tapasztotta, várt még egy pillanatig, majd még nagyobbra nyitva az ajkait, fogait a fiú nyakába vágta. Halk nyögés volt rá a válasz, és Christian még szorosabban magához vonta.
Dőlt a szájába a vér, ő pedig ivott és ivott, mélységes gyönyörrel, ujjai fehér nyomokat hagytak áldozata nyakán.
A fiú újra felnyögött.
- Call…
A lány szeme tágra nyílt, ajkai még a vérpatakra tapadtak, de odabent, a belsőjében átszakadt valami gát, és megrohanták az emlékek.
Valaki a nevén szólítja… Minden, minden csupa vér, az arcán könnyek csorognak…
A fiú a karjaiban – „Nicolas!” üvölti benne valami a nevet újra és újra – nyöszörög, őt szólongatja, utolsó erejével is őt hívja, fekete haja ragadós a vértől, zöld szemeiből lassan tűnik el a csillogás..
És ő is vérzik, fáj a lába, de nem is érzi… csak ringatja a fiút, ostobaságokat suttog a fülébe, hogy semmi baj, minden rendben lesz, boldogok lesznek és örökké fognak élni, ahogy megígérte, együtt…
Valahonnan, a vörös, vérben úszó világon túlról egy mentő szirénájának tompa hangja szűrődik be a néma világba, ahol csak saját szívének vad dobogása tűnik valódinak…
…Ő pedig ringatja a fiút, és csak suttogja, egyre suttogja hogy minden rendben lesz…
Éles fény vakítja el… hangok, emberi hangok, megpróbálják kitépni a karjai közül Nickyt, de ő nem engedi, szorítja magához, mert ha elengedi, mindez valósággá válik, szörnyű, iszonytató valósággá…
Valaki kiabál vele, hogy eressze el a fiút, engedje már el, hiszen már nem él, már nem lehet rajta segíteni, de a szavak tompán jutnak el hozzá, s a lány úgy érzi, semmi értelmük sincsen… - Hiszen Nicky él! Nem halt meg! – Lefeszegetik a karját a fiúról… és megint a fények, éles, bántó fények… a mentőautó…
Nick! Hol van Nicky??
Hirtelen szakadt vissza a valóságba, ellökve magától a fiút. - Nicky? – Térdre zuhant, kezeit a fejére szorította, és csak nyöszörgött, miközben a fejében peregtek a képek..
A kórház, a műtét, morfiumok, állandó kábultság, a temetés.. Ó Istenem, a temetés…
a koporsó rézfogantyúkkal, Nicky sápadt békés arca és a földrögök szörnyű kopogása… a virágok negédes illata…
Call csak térdelt a fűben, és nem értette hogyan tudta ezt elfelejteni.. hogyan felejthette el Nickyt… A szerelmet és a halált…
Halványan érzékelte csak, hogy a fiú elbotorkál mellőle, nyakán a tépett sebből még szivárog a vér… képtelen volt utána menni, csak átfogta magát a karjaival, zokogott és a hányingerrel küszködött.
Christian csak pár métert tudott megtenni, mikor a fák közül kivágódott egy árnyék, és leterítette.
Nem mozdult többet.
Call a szemét elhomályosító vörös könnyeken át látta, hogy az árny közeledik felé, majd megáll előtte.
Váratlanul érte az elemi erejű pofon, métereket csúszott a nedves talajon, háta egy fának ütődött. Alig eszmélt fel, az alak már fölé magasodott.
- Ostoba, istenverte kölyök!! – csattant Clarence hangja. – Ha nem az én gyermekem lennél, megkérdőjelezném a nevelésedet, de mivel az vagy, hogy a pokolba is, pontosan tudom mit tanítottam neked! Így nincs mentség a tettedre, hacsak a hülyeség nem az!
- Clarence…
- Kuss legyen! Hogy ereszthetted el azt a ficsúrt vérző nyakkal és anélkül, hogy kitörölted volna az emlékeit?? Az Ördögre, tudod mi az, megsérteni a Maszkabált? Tudod mi az a vérvadászat?? Talán most azonnal meg kéne hogy öljelek, ahogy a prédáddal is tettem!
- Megölted? – Kérdezte Call remegő hangon, tágra nyílt szemekkel.
- Kitörtem a nyakát. – válaszolta Clarence undorodó arccal. - Persze neked kell majd a maradványokat eltakarítani. Ásás közben remélem, előrukkolsz valami átkozottul jó magyarázattal az ostoba tettedre… |
|
|
| Mesék |
[Feb. 3rd, 2006|03:26 am] |
Recsegtek a Föld csontjai, ahogy az Ősöreg nyújtózkodott odalent a mélyben. Másik oldalára fordult, és folytatta ezredéves álmát. Fönt, az éjszakai erdőben egy aprócska tündér borzolta meg hártyavékony szárnyait a tölgyfaágon, apró gombszemei világítva verték vissza a Hold fényét, csalóka szentjánosbogárként vezetve az eltévedt vándort, ha volt oly botor követni azt, egyre mélyebbre a sötét rengetegben.
Szentiván éjszakája volt, Alban Hefin a druidák nyelvén, s Tölgyünnep, ahogy a közember nevezi. Varázsos, misztikummal teli éjjel, a kívánságok éjszakája.
És a meséké. Szinte minden évben akadt pár fiatal a közeli faluból, akik kinn töltötték az éjszakát a szabadban, mesélve, játszva, tündéreket keresve s épphogy elszalasztva. Apró tábortüzük vígan pattogott a kis tisztáson, milliom szikrát lövellve a csillagpettyes égboltra. Tíz gyermek ülte körbe a tüzet, pokrócba burkolózva, játéktól maszatos kezükben kenyér és sajt, botra tűzve sercegte vidám dalát a parázs fölött sülő zsíros szalonna. A legkisebbek futástól és nevetéstől álmosan pislogtak a táncoló lángokba, de rögvest felélénkültek, mikor Mithras, a legidősebb fiú, s nyert jogán az idei Mesemondó, köhintéssel kért osztatlan figyelmet. Egy szempillantás alatt csönd lett, csak a tücskök zenéje hallatszott s a tűz pattogása. Mithras először egyenként végigtekintett rajtuk, s csak aztán kezdett bele a történetbe, amit a mai éjszakára tartogatott.
- Történt egyszer, – kezdte a maga lassú, komótos modorában – réges-régen, mikor még sok átjáró nyílt a két világ, a tündérek és koboldok, s az emberek világa között, s minden kő alatt, minden korhadt fában varázslények lapultak, hogy egy ifjú leány eltévedt a rengetegben. Sokáig bolyongott, keresve a kiutat, de egy idő után már minden fa, minden kő vagy patak egyformának tűnt a szemében. Menthetetlenül eltévedt. Leszállsz az éjszaka, a lány fázott és éhes is volt, s a lábai nem vitték már tovább. Lekuporodott egy óriási tölgy tövében, a lombkorona takaróként borult föléje, eltakarva a csillagos eget. Maga köré fonta karjait, fejét térdére hajtotta, s elaludt. Álmában sötét erdőben járt, sötétebben, mint valaha életében. Hold nem ragyogott az égen, s vakok voltak a csillagok is, csupán a fák odvából sugárzott valami furcsa, beteges lidércfény. Az álom ködében a lány sírásra lett figyelmes, s megindult, a hang nyomában a rengetegen át, a beteg fák között. Hamarosan meg is találta a hang forrását, egy fiatal fiút, egy fekete sziklához láncolva. A láncok tüskés méregzöld indákból voltak, felsértették a fiú bőrét, összevérezve ezüstszín ruháját. Fejét megadón lehajtotta, s csendesen zokogott.
A lány félve lépett hozzá, léptei alatt ropogtak a halott levelek. A fiú felnézett, könnytől maszatos arcán félelem és lemondás, homályos kék szemében reménytelenség. Mintha az ő világában a léptek jót sosem, csupán újabb kínt és szenvedést jelenthetnének. A jövevény – fehér folt ebben a sötét mindenségben – letérdelt elé, s szánalommal telt szívvel simította ki arcából csatakos haját.
- Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – s ki bántott? Mit keresel itt egyedül, kikötve ezen a rémséges helyen?
A fiú rekedt hangon válaszolt, kaparták torkát a rég nem használt szavak.
- A nevem Antas, s e birodalom hercege voltam egykor. Ura a tündéreknek és koboldoknak, szavam varázslények milliói lesték. De mindez már a múlté. Elvettek tőlem mindent, birodalmam, szabadságom, s nemsokára életem is az övék…
Elcsendesedett, szemébe újra könnyek gyűltek. A lány körbenézett, a halott, gyantát könnyező fákra, beteg, rothadt lombjukra s az ágaik között ülő éjsötét árnyékra.
- Ez volna a te birodalmad? Ez tündérek s koboldok otthona? Mindig fényes, ragyogó földként gondoltam erre, ahol a csoda csupán egy gondolatnyi, a boldogság csak egy lépésnyi távolságra van. Mi történt?
- Démonok jöttek egy másik síkról. Hódolatot, s az emberek világába nyíló ajtó kulcsát követelve. Mikor ezt nem adtam, népem rabszolgasorba, engem rabságba vetettek. Aki nem hódolt be, ellenszegült, lemészárolták. Teremtése óta először folyt vér Tündérhon földjére. Szörnyű, ördögi hatalmukkal magát a földet is átformálták, a maguk kedvére igazítva a fákat, földet, még lakóit is. A fák eltorzultak, gyantát s zöld mérget könnyeznek, lombjuk rohad, halódik. Az erdő lényei, akik nem lehettek a szörnyek hasznára, szintén megváltoztak. Vonagló, kifacsart teremtmények lettek, egymás vérét ontják, s ha az nincs, kárt tesznek akár önmagukban is. Ám Tündérhont ilyen eszközökkel nem lehet elpusztítani. A szíve, lelke, éltető ereje nem más, mint az uralkodó. Én vagyok. Míg én élek, él Tündérhon, és él a remény. De nem is magamért aggódom… Van egy Kulcs. Egy Kulcs, aminek birtokosa megmentheti, vagy romlásba döntheti az Emberek világát. A kulcs biztos helyen volt eddig, de most, ezekben a vészterhes időkben már senki és semmi nem lehet teljes biztonságban, így a Kulcs sem. Segítened kell!! Meg kell mentened! A világodért, s az én világomért. Kérlek…
A hangja köhögésbe fulladt. A beszédtől kifáradva hajtotta le a fejét. A lány elszántan nézett rá, óvatosan megszorította a vállát. A fiú felnézett.
- Megteszem. Megteszek bármit, ami szükséges, és ami erőmből telik.
Antas fürkészőn nézett vissza rá, nem tudta mennyi terhet rakhat egy ilyen fiatal lányra.
- Hogy hívnak?
- Lianne-nek. – Hozzá akarta tenni, hogy az anyja csak Lilynek becézi, de nem érezte helyénvalónak az otthon és vidámság emlegetését ezen a komor helyen.
- Lianne… - ismételte a fiú halkan a nevet. Ízlelgette a szájában, próbálta kifürkészni a jövőt, de az homályos volt és folyton kavargott, semmit sem lehetett megragadni belőle. Végül feladta, bólintott.
- A Kulcs egy kő. Vagy inkább kristály. Vagy fadarab. Folyton változik, attól függően, ki fogja, s milyen szándékkal. El kell vinned Vivianne-hez, akinek birodalmába a ti világotokból nyílik a kapu. Oda kell adnod neki, hogy őrizze, s mikor eljön az idő, segítse vele az embereket.
- Hol találom meg ezt a kulcsot?
- A Kulcs bennem van. S neked belőlem kell kitépned hogy magaddal vihesd. Ez az én szívem, s Tündérhon éltető ereje.
- Nem! – a lány talpra szökkent, és rettegve nézett a fiúra. Ám Antas arca komoly volt, elszántság és beletörődés látszott rajta. Lianne arcán számolatlanul folytak a könnyek. – Ezt nem kérheted tőlem.. nem tehetem… akkor meghalsz, és mindennek vége lesz…
Antas megrázta a fejét, düh vegyült elfúló hangjába.
- Hát nem érted? Nincs más út! Amíg élek, él a remény, de velem együtt rab! Ehhez az átkozott sziklához kötve, örökkön örökké! Ha meghalok, ha te magaddal viszed… Akkor még van esély! Meg kell tenned!! El kell vinned Vivianne-hez! Kérlek… - Most már az ő szemébe is könnyek gyűltek, akár a tiszta tó tükrébe hulló esőcseppek, s bennük Lianne egy pillanatra meglátta a jövőt. Üllőt látott, pattogó szikrákat, izzó fémből formálódó kardot, egy ifjút, fején korona s szemében elszántság, mesékből szőtt álmokban alvó, sziklába zárt varázslót. S Britanniát, erősen, földjét nem lepték démonok. Lehunyta a szemét, a könnycseppek álláról a földre hulltak és eltűntek a kiszikkadt rögök között. Nincs más út.
- Megteszem. – Mondta csendesen. – Megteszem, de nem a világodért, vagy az enyémért. Érted teszem.
- Köszönöm… - suttogta Antas csendesen. Majd büszkén vetette fel a fejét, s Lianne most nem a megtört fiút, hanem az erős uralkodót látta benne.
- Mit kell tennem?
- Csak nyújtsd ki a kezed, s tedd ide, pontosan a szívem fölé. Ne félj, nem lesz vér, a hús engedni fog, mert én úgy akarom. Csak ragadd meg a Kulcsot, szorítsd erősen, s rántsd ki. Ne törődj velem. Fájni fog, s utána már nem sok lesz hátra. De meg kell tenned.
A fiú lehunyta a szemét, feszült arcán várakozás. A lány kinyújtotta a kezét, ujjai remegtek ahogy a hófehér bőrhöz értek. Antas teste meleg volt az ujjai alatt, s érezte hogy enyhén remeg. Félt. Lianne összeszorította a fogát, és határozottabban nekifeszült a húsnak, ami engedett a nyomás alatt, de nem úgy, ahogy az elvárható lett volna, hanem mintha ezüstös víztükörbe nyúlt volna. Ám a látvány, ahogy az ujjai lassan eltűnnek a bőr alatt, túl sok volt neki. Behunyta a szemét. Egy pillanat múlva valami hideg, apró tárgyat érzett a kezében, lágy volt és mégis egyszerre kemény. Az ujjait köréfonta, és egyetlen, határozott mozdulattal kirántotta a testből.
Antas nem sikoltott, nem sírt. Egyetlen halk nyögést hallatott, szemei egy pillanatra tágra nyíltak a fájdalomtól, majd lecsukódtak. Ajkán halvány mosoly derengett. Lianne erősen összeszorította a markában a Kulcsot, félve lépett egyet hátra. A fiú mellkasa nem mozgott, szempillája se rezdült. Tán nem is élt már.
- Antas? Antas! Kérlek.. segítened kell. Nem tudom merre visz az út haza…
A fiú szeme megrebbent, ajka résnyire nyílt, szinte csak lehelte a szavakat, a lánynak közelebb kellett hajolnia hogy értse amit mond.
- Nyitok egy kaput… Még van annyi erőm… de sietned kell, nem tudom sokáig nyitva tartani… gyengülök. Siess! A Kulcs… Vivianne… a tó…
Lianne mögött halványan derengeni kezdett a levegő, nem a fák lidércfényével, hanem tiszta, hófehér fénnyel, s lassan formálódott belőle egy kapu, alig nagyobb, mint amin egy gyermek átfér, s a széle folyton remegett, ahogy Antas igyekezett nyitva tartani. A túloldalon holdfényben fürdő rét látszott. A lány lenézett ökölbe szorított kezére. Benne a Kulcs most meleg volt és lágy tapintású, mint a bársony. Visszanézett még Antasra, bár tudta, sietnie kell.
- Sosem foglak elfelejteni! Ha más nem is, én emlékezni fogok rád, és arra mit tettél a népedért, s az én népemért!
A fiú nem válaszolt, de ajkán újra felderengett a halvány mosoly.
Lianne átlépett a kapun.
Az éjszakai erdő hűvös volt, a levegője tiszta. A lány lábát lágyan simították végig a hosszúra nőtt fűszálak, ahogy végigsietett a réten, még mindig szorosan markolva a Kulcsot. Nem nézett vissza a kapura, nem is tudta, bezárult e rögtön, ahogy átlépett rajta. Ismerős erdőrészen járt, s maga se tudta honnan, de érezte merre kell mennie. Lábai biztosan vezették a járatlan úton.
Ujjai között most nagyon nehéznek érezte a kincset, s keménynek, akár a nyers acél. Nem tudta meddig ment, úgy tűnt, a Hold egy tapodtat se mozdult az égen, mintha megállt volna az idő, ő mégis érezte, sietnie kell. Talán csak pillanatok, talán órák teltek el, mire megpillantotta maga előtt a fák között csillogó víztükröt. Ezen a vidéken született, itt cseperedett, mégsem emlékezett rá, látta e valaha ezt a tavat. De tudta, megérkezett céljához. A partra már futva érkezett, de a kavicsos fövenyen egy pillanatra megtorpant. Hogyan tovább?
Bokáig sétált a jéghideg vízbe, majd térdig, ruhája alja felhőként lebegett a víz felszínén. Didergett, s most először, kezét maga felé fordítva kinyitotta. Tenyerén apró, kődarabnak látszó tárgy pihent, ami méretéhez képest nagyon nehéz volt. Lianne nem tudta volna megmondani, hogy a hold fényét veri e vissza, vagy saját, belső fénnyel ragyog. Felnézett a víztükörre. Az sima volt, didergő teste nem vetett hullámokat a felszínén. Hirtelen ötlettől vezérelve meglódította a karját, és amilyen messzire csak tudta, behajította a Kulcsot arra, amerre a tó közepét sejtette. A kincs elérte a tó felszínét, de nem hallatszott csobbanás. Lianne-nek úgy tűnt, lassan merült el, akár egy vizes fadarab. Néhány percig még némán állt, térdig a jeges vízben, majd elgémberedett lábakkal kisétált a partra. Még visszanézett a tó fölött a sötétbe vesző túlpartra, ha volt egyáltalán túlpart. Messziről, egészen halkan, mintha nevetés hallatszott, s a lány egy pillanatra megesküdött volna, Antas hangját hallja a távolból, csöndes, megbékélt sóhaját. Szomorúan elmosolyodott, s a holdfénytől megvilágított ösvényen megindult hazafelé.
Mithras mosolyogva nézett fel a tűz pattogó lángjaiból, nehezen tért vissza a meséből a valóságba. A hasábok már vörös parázzsá omlottak, alig adtak fényt, s még kevesebb meleget. A fiú megborzongott, s szorosabbra húzta magán a pokrócot, ahogy körbenézett hallgatóságán. Már csak a legidősebbek voltak ébren, Mithrassal egyidősek és valamivel fiatalabbak. A kicsik mélyen aludták a gyermekek s a kisállatok békés álmát, s az ébrenlevők is álmosan pislogtak, de arcuk kipirult az izgalmas történettől. Rámosolyogtak a fiúra.
- Jó történet volt, Mithras. – Mondta az egyik fiú. – de most már ideje aludni.
- Igazad van. Teszek még fát a tűzre, aztán lefekszem magam is.
Fölállt és a tűz mellett felhalmozott hasábokból néhányat az izzó parázsra tett, és nézte ahogy a szikrák a magasba szállnak. Majd alaposan beburkolózott a pokrócába, lefeküdt a tűz mellé, és hamarosan elaludt.
A közeli faágon üldögélő aprócska tündér megtörölte könnytől maszatos arcát, és felsóhajtott. Majd arcán vidám mosoly terült el – mert a tündérek könnyen vigasztalódnak – s elismerően nézett az alvó gyerekekre.
- Valóban – csipogta halkan. – ez egy jó történet volt.
Megrebegtette hártyaszárnyait, és felröppent a csillagos égbolt felé. |
|
|
| Az angyal szárnyai |
[Feb. 3rd, 2006|03:26 am] |
Hófehér volt minden. Az ég és a föld szinte összefolyt, határukat csupán sejteni lehetett egy halványszürke csíkból, valahol messze a láthatáron.
A földet – ha föld volt egyáltalán, s nem csak valami különösen szilárd derengés – finom fehér por borította, ami minden lépésnél felszállt, s csak lassan ülepedett le.
A fiú – a többiek Nasarnak szólították, de volt benne valami furcsa érzés arról, hogy nem mindig ezt a nevet viselte – türelmetlenül járkál fel s alá a hófehér pusztaságban, s percenként kémlelt dél felé.
Fehér ruhájából kilátszó karja és lába, valamint barna hajfürtjei idegennek hatottak ebben a szűziesen tiszta környezetben.
Megunhatta a várakozást, mert törökülésben leereszkedett a földre, és gondolataiba mélyedt. Teltek a percek – órák? – míg végre halk lépteket lehetett hallani. Nasar felpillantott, s arcán egyszerre tükröződött megkönnyebbülés és félelem. Magas, vékony alak állt előtte, szőke haja a vállára omlott s kék ruhája élesen elütött környezete hótiszta ragyogásától.
- Áll fel, kérlek. – szólította meg a fiút, hangjában tanáros szigorúsággal.
Nasar nyomban talpra ugrott, lesimította ruhájának ráncait, és felszülten várakozott.
- Nasar – szólt újra az idegen, zengő baritonja mintha visszhangot vert volna a térben, holott közel s távol nem volt semmi, ami visszaverhette volna a hangot. – húsz földi évet éltél, s még ennyit idefent. Elérkezett az idő, hogy megválaszd, miként akarod szolgálni az Urat.
Fürkészve nézte a fiú arcát, de azon a határozottságon kívül nem tükröződött más. Ha volt is más a szívében, jól titkolta. A férfi bólintott, mintha csak megbizonyosodott volna valamiről, amit eddig is sejtett.
- Tehát Őr akarsz lenni.
- Igen. – válaszolta Nasar, s hangja egy kicsit megremegett.
- Nem vagy biztos magadban. – mondta a férfi megrovón.
- De! De.. Csupán félek. Félek, hogy nem tudom majd elég jól ellátni a feladatom.
Az idegen bátorítóan elmosolyodott, s ettől vonásai is megenyhültek.
- Ne félj! Az, hogy megfogalmazódott benned a vágy az Őrségre tesz alkalmassá a feladatra. A Tanács határozott. Mától Őr vagy, a tisztség minden előnyével és hátrányával együtt.
Hangja szomorúan csengett, s Nasar nem értette miért. Csodálkozva nézte a férfit.
- Miért szomorkodsz? Hiszen ez nemes feladat, nem? Engem örömmel tölt el, hogy Őr lehetek. Büszke vagyok.
- Büszke is lehetsz. S én is az vagyok. Szomorúságom mindannak szól, ami elvész Nasarból, s feloldódik az Őrben. Más leszel, ugye tudod?
- Tudom hogy megváltozom, s ez így van rendjén. Megéri az áldozat, mert segíthetek másokon.
A férfi elmosolyodott, de mosolyában nyoma sem volt derűnek, s csak tovább mélyítette arcán a szomorúság redőit.
- Hát legyen. Felkészültél? Felkészültél hogy feladd magad másokért? Hogy megkapd a szárnyaid?
- Felkészültem.
- Csukd be a szemed.
Nasar így tett. Az érzés furcsa bizsergésként kezdődött valahol a nyakánál, de hamarosan égető fájdalommá vált a lapockáknál. Forró, perzselő fájdalommá, ami táncoló, parázsló fényfoltokat idézett csukott szemhéjára. Térdre zuhant, ujjaival a csillogó, hófehér porba túrt.
Soha nem képzelte, hogy ez ennyire fáj! A kín tetőfokán hasadó hús hangját hallotta, mintha maguk a lapockák szúrták volna át hátának bőrét, s hamarosan a feszülő ruha is recsegve, szakadva adta meg magát a születő szárnyaknak.
Hátán a szakadás körüli folt gyorsan terjedt, mígnem az egész ruha felöltötte az Őrangyalok jelképének számító vörös színt. A szeme elhomályosult, talán az eszméletét is elvesztette.. Elájulhat-e aki már halott?
Mikor felébredt, minden megváltozott. A táj, amit azelőtt hófehérnek látott, most színjátszó volt, mint a tócsába hullott olajcsepp. Állandóan változott, hegyek és völgyek alakultak, csak hogy aztán újra semmivé legyenek a színes kavargásban. A talaj mégis szilárdnak tűnt a lábai alatt, akárcsak azelőtt.
Azelőtt?
Nem tudta honnan jött a gondolat. Nem volt azelőtt. Legalábbis semmi megfogható. Pár kép – citromos fagylalt… naplemente… egy lány csókjának íze… - , de ezek is gyorsan halványultak, kihullottak a fejéből, és neki eszébe se jutott utánuk kapni. Lelke szilárd volt, csupán egy gondolat világított benne kiolthatatlanul: segíteni.
Feltekintett. A másik ott állt, és arcán olyan végtelen szomorúság tükröződött, hogy Nasarnak belesajdult a szíve, és egy könnycsepp indult magányos útjára az arcán.
- Ismerlek. – szólította meg az alakot. – Tudom a neved.
- Persze hogy tudod. Mindent tudsz, amit tudnod kell. S amit nem… - lemondóan rázta meg a fejét, szőke haja mintha visszaverte volna a színes kavargást, fénylett, akár az újcsillag.
Nasar értetlenül nézett rá. Furcsa szerzet – gondolta. De hamar kiverte ezt a gondolatot is a fejéből. Határozottan húzta ki magát.
- Feladatom van. Segítenem kell.
- Igen, segítened. Menj… minden, amire szükséged van, ott van a szívedben. S ami elveszett.. azt én őrzöm.
De a fiú, aki angyallá lett, már nem hallotta őt. Elnyelte a színes kavargás, s minden, ami emberi volt benne, ott ragyogott egy könnycseppben, amit lassan magába szívott az újra hófehérré vált föld. |
|
|
| A Próféta (Vampire) |
[Feb. 3rd, 2006|03:25 am] |
S eljő majd a halál Angyala, s megtisztítja a Földet a Gonosztól, s a bujdosók hazatalálnak, s a könnyezők megvigasztaltatnak.
Sosem hallgattatok a szavamra. Azt mondtátok, őrült vagyok az őrültek között. Elkerültetek engem, tartottatok tőlem, s volt, hogy üldöztetek. De sosem tudtatok elkapni, talán mert őrültebb vagyok mindőtöknél…
A bolondok klánjának legbolondabbika? Majd meglátjuk…
Nem hittetek nekem. Pedig igazat beszéltem, szavaimon mégis mindig csak nevettetek.
A Halál Angyala eljő, s Gyehenna lesz a neve, s a kárhozottakra pusztulás, dögvész és halál vár. Én csak hírnöke vagyok az Angyalnak, hatalmam nem több a tieteknél, ilyképpen ti könnyen nevettek rajtam. De mikor elérkezik az óra, Ő majd az arcotokra fagyasztja a mosolyt.
A Föld megtisztul majd vérben tobzódó hordátoktól, s az Átok megtörik. Nem lesztek többé múltatok gyilkosai, hajdanvolt önmagatok vadászai.
Üldöztök most is, jól tudom, hogy a nyomomban jártok. S hogy még nem kaptatok el, az egyedül az én érdemem.
Kutassatok csak, testvéreim.
Egykor egy voltam közületek, lelkiismeret nélküli gyilkos. Nem én választottam e terhet, de gyönge voltam az eldobásához. Ma már tudom, másra vagyok hivatva, minthogy éhségtől szűkölve kutassak az éjben, s ne gondoljak, csupán önnön vágyaim kielégítésére…
Az Angyal beszélt hozzám, s én megértettem hogy nem folyhat örökké a vadászat, nem tarthatnak örökké az éjszakák, a nappalnak is el kell jönnie, s vele a megtisztulásnak…
Fájdalmas lesz, igen, de mint a megvadult állat, ami önnön lábát rágja le őrjöngő dühében, mi is saját pusztulásunk okozóivá válunk, ha nem ébredünk rá, hogy sebek vagyunk a világ testén; terjeszkedő rothadás, ami ki kell vágni, különben az élet elenyész, s nem marad majd, amibe fogunkat vájhatnánk, csak önnön testünk…
Dörömböljetek csak az ajtómon, nem nyitok önként utat…
Egyre szaporodtok, peregnek a számok, s a legifjabbak már korcsul születnek, nincs meg bennük semmi az erőből, amit az Átok mellé ajándékul juttatott a Mindenható. Értelmét veszti a létetek, ha volt egyáltalán értelme valaha is…
S Eljő majd az idő, mikoron a
Mindenekfölötti átka tovább meg nem tűretik,
Mikoron Káin vérvonala véget ér,
Mikoron Káin vére gyenge lesz,
Reccsen a fa. Hát benn vagytok már, de vajon mennyi időtökbe telik megtalálni ezt a kis menedéket, utolsó végváramat, mielőtt oktalan haragotok utolér? Ahogy ismerlek titeket, nem valami sokáig. Hiszen a legostobább állat is sebesen kapkodja a csülkeit, ha megérzi a Vér szagát…
S nem ismerik majd e gyermekek az
Öelést, mert vérük vízként fog
Folyni akkor, s elapad ereje is.
Ezen időkben ti pedig tudni fogjátok
Majd, hogy a Gyehenna hamarosan
Utolér benneteket.
Megtaláltatok. Hallom a lépteteket. Érzem a bűzötöket… Jól tudom miért jöttetek. Ostobák. Elpusztítjátok az egyetlent, aki megmenthetne titeket, az egyetlent, aki bűnös lelketeket az Angyal elé citálhatná, így kérve nektek az Örök Kárhozat helyébe Örök Pihenést…
S Eljő majd az idő…
Itt az idő. |
|
|
| Gyökerek |
[Feb. 3rd, 2006|03:20 am] |
1. Mesék
Nárcisz nevetve bújt el egy nagy mohos fa törzse mögé. Alig tudta elfojtani kuncogását, ahogy óvatosan kilesve a fatörzs mögül szemével Will-t kereste. Összevonta a szemöldökét. Nem látta sehol a fiút, pedig meg mert volna esküdni, hogy az előbb még nem sokkal mögötte jött… Kicsit jobban kihajolt, és fülelt is, hátha meghallja lépteit az avarban…
-Íiii! – sikított föl, mikor a valaki keményen oldalba bökte, és mérgesen fordult meg. Will ott állt mögötte, kétrét görnyedve a kacagástól.
- Ez nem ér! - Kiáltott fel. – Te csaltál!
- Csaltam? – Kérdezte a fiú, a kacagástól kicsordult könnyeit törölgetve. – Mégis miben csaltam kicsi Nárcisz?
- Hát… - kezdte a lány bizonytalanul – Csak csaltál és kész! Megint te vagy a hunyó!
Will felsóhajtott.
- Unom már a bújócskázást. Játszunk valami mást. - Felragyogott az arca – Keressünk tündéreket!
A lány elnézően mosolygott rá. Bár két évvel fiatalabb volt a fiúnál, büszkesége és akaratos jelleme miatt inkább idősebbnek érezte magát.
- Ugyan Willy, mindenki tudja, hogy nincsenek is tündérek! Csak a mesékben, amikkel a kisbabákat altatják esténként.
Will mérgesen nézett rá.
- Igenis vannak!! Rors már látott egyet!
- Ugyan, Rors nem lát tovább a kupája fenekénél, vagy ha mégis, akkor azt lát, amit látni akar. A mamám is ezt mondta.
- Én akkor is elmegyek keresni egyet. Maradj, ha akarsz. Nem mondom el senkinek, hogy azért nem jöttél velem, mert gyáva vagy.
Nárcisz arcocskája kipirult a haragtól, kis ökleit a csípőjére tette, ahogy a mama csinálta, mikor dühös volt.
- Én nem vagyok gyáva, Wilhelm Ontsee! És ha még egyszer annak nevezel, nagyon megbánod! - Összefonta a karjait, és arcán sértődött kifejezéssel még hozzátette:
- Veled megyek, de csak azért, mert tudom, hogy amúgy eltévednél. És különben is, veszélyes egyedül császkálni az erdőben.
Will csak mosolygott ezen, megigazította vállán a batyuját, és elindult az avarban az erdő belseje felé. Nárcisz tanácstalanul állt egyhelyben. Még soha nem járt ennél mélyebben az erdőben… A pataknál messzebb – ami néhány méternyire húzódott tőlük - sosem merészkedtek, nem is volt szabad. Eszébe jutottak a történetek, amiket a tűz mellett hallott a kiöregedett – és az apja szerint teljesen bolond – vadásztól, hogy a rengetegben mindenféle gonosz szándékú varázslények élnek, és az ember még hálát adhat az Isteneknek, ha csak egy farkassal vagy vaddisznóval találkozik. Nárcisz személy szerint egyikkel sem szeretett volna. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát a susogó lombok között, a jól ismert erdő valahogy megtelt fenyegetéssel.
- Willy! Várj meg! – kiáltott, és a fiú után szaladt.
2. A Rengeteg
- Nagyon sötét van, Willy. -A lány hangja reszketős volt, és nem csak a félelemtől – amit sosem ismert volna be a fiú előtt – hanem a hűvös levegőtől is, ami az egyre sűrűsödő fák között fogadta őket. A lombok csaknem teljesen összeértek a fejük fölött, szűrten engedték át a napfényt, ami így szinte semmi meleget nem adott. Nárcisz már sajnálta, hogy buggyos ujjú ingecskéje fölé induláskor nem kanyarintott legalább egy kendőt vagy valamit. Dideregve ölelte át magát a karjaival.
- Persze hogy sötét van. – Válaszolta Will könnyedén. Ő vastag posztóingjében és bőrmellényében egyáltalán nem fázott. – Látod a fákat? Egészen összeérnek. Nem csodálatos?
Nárcisz nem tudott osztozni örömében. Legszívesebben futásnak eredt volna vissza a patak felé, - amin úgy egy órája keltek át, bár neki egy örökkévalóságnak tűnt – vissza a biztonságos és jól ismert erdőrészek felé.
- Will… Menjünk haza. Nincs itt semmi, és nemsokára sötétedik. És ma éjszaka van a Nagy Nyárünnep. Ugye nem akarod lekésni az esti lakomát? – Mikor látta, hogy a fiú szinte nem is figyel rá, mással próbálkozott.
- A papád nagyon dühös lesz! A felnőttek megtiltották, hogy egyedül az erdőbe menjünk… Gyerekeknek nem szabad, tudod… Veszélyes.
Will megfordult, arcán büszke kifejezéssel.
- Én már nem vagyok gyerek, Nani. A télen leszek 12 éves! Nemsokára már mehetek a férfiakkal vadászni. – Bíztatóan rámosolygott a lányra. És bátorítóan átkarolta a vállát – Ne félj. Nem lesz semmi baj, vigyázok rád. Még sok-sok óra van addig, míg besötétedik. Gyere.
Tovább baktattak a lombok között, Will elragadtatva szemlélte maga körül a sűrű erdőt, legszívesebben minden pókhálót, minden mókusrágta makkot egyenként vizsgált volna meg. Rajongott az erdőért, itt igazán elemében érezte magát, ellentétben népe babonás félelmével a rengetegtől. Még a felnőtt vadászok is csak ritkán, és mindig nagyobb csapatban jártak vadászni a mélyerdőbe, és előtte mindig kis farakásból, gyümölcsökből és mézborból álló engesztelő ajándékot helyeztek el az erdő szélén, hogy megbékítsék az isteneket, akik hitük szerint a rengeteget vigyázták. Az ajándék mindig elfogyott, de Will inkább hitt abban, hogy a környékbeli csavargók vagy az állatok fogyasztották el, mint holmi istenségek…
Nem sokkal később egy széles, patak mosta árok állta útjukat. Túl széles hogy átugorják, megkerülni pedig túl nagy időveszteség lett volna. Akármennyire is szerette az erdőt, Willy is vissza akart érni a faluba, mielőtt teljesen besötétedik. Szerencséjükre olyan tízméternyire egy hatalmas, ősöreg fa kidőlt törzse feküdt keresztbe az árkon, eszményi hidat szolgáltatva a két gyereknek. Csak mikor közelebb értek mérhették fel igazán, mennyire hatalmas is a fatörzs. Még a korához képes nyúlánk Will fölé is több lábnyira magasodott, a kis Nárcisz pedig szinte eltörpült mellette. A fiú arca ragyogott, és még Nani szemei is tágra nyíltak a csodálkozástól.
- Willy ez hatalmas! Még sosem láttam ekkora fát! Mégis hány éves lehet?
- Nem tudom Nan. De biztosan nagyon öreg. Talán több száz éves.
- És miért dőlt ki? Ez olyan szomorú. Több száz éve itt állhatott, és most halott. – A kislány szomorúan hajtotta le a fejét. Will rámosolygott.
- Ez az élet rendje, Nárcisz. Néha az öreg fáknak meg kell halniuk, hogy a fiatalabbak kihajthassanak. Gyere, másszunk fel rá, itt könnyen átjuthatunk.
A hatalmas gyökerekbe kapaszkodva valóban könnyedén feljutottak a fatörzsre és kényelmesen átsétáltak az árok túloldalára. Mintha csak az óriást akarnák másolni, a fák itt sokkal hatalmasabbak voltak, mint az erdő szélén, gigászi oszlopokként magasodtak föléjük, eltakarva a napfényt. A két gyerek nemsokára elvesztette az időérzékét, az erdő sötétjében nem tudták megállapítani, mennyi idő telt el azóta, hogy elindultak kalandos útjukra. Nárcisz egyre fáradtabb volt, lehorgasztott fejjel baktatott Will nyomában, de nem panaszkodott, nem akarta hogy a fiú gyávának vagy puhánynak tartsa, pedig már éhes is volt, és egyre jobban fázott.
Bár nem érezték az idő múlását, nyilvánvalóvá vált számukra, hogy odafenn, a lombok fölött gyorsan sötétedhet, mert megnyúltak az árnyak és a levegő is még jobban lehűlt. Nani már annyira didergett, hogy Will végül odaadta neki a mellényét. A lány ettől kicsit jobban érezte magát.
3. Gyökerek
- Gyere Nárcisz, másszuk meg azt a dombot, aztán tényleg elindulunk haza! - Kiáltott Will a néhány méterre mögötte lépdelő lánynak. Nekiindult a lejtőnek, meg-megcsúszva a nedves avaron. Kicsit lihegve ért fel a domb tetejére, de attól, amit látott elállt a lélegzete. Meg sem tudott mukkanni, mikor Nani levegőt kapkodva melléért. Az előttük elterülő látványtól a lánynak is tátva maradt a szája.
Óriási, még a nem is olyan rég hídul szolgáló fánál is hatalmasabb tölgyóriás állt a domb aljában, törzse olyan vastag volt, mint a kis vályogház, amiben Nárcisz és családja laktak, hatalmas, egy felnőtt testénél is vastagabb gyökerei a domb oldalába kapaszkodtak, akárha a fa, mint valami pók fel akart volna mászni rajta, otthagyva ősi helyét. A tölgy körül kis tisztás állt, füve méregzöldnek hatott a hanyatló napsugarak gyönge fényében. A két gyerek most láthatta csak igazán, milyen sok idő telt el az indulásuk óta, mert a nap már alacsonyan járt, utolsó sugarai világlottak ki a messzeségbe húzódó rengeteg fái fölött. De a figyelmüket nem az egyre sötétedő ég vonta magára, hanem a fa óriásgyökerei között megbúvó, sötéten ásító üreg. Megbabonázva meredtek rá, úgy érezték, ez az üreg az, ami elnyeli a tisztásról az összes fényt, magába gyűjti, hogy aztán éjfekete fellegként okádja ki magából.
Will lábai szinte öntudatlanul megindultak lefelé a domboldalon, a sötétlő lyuk felé. Nárcisz ijedten állt mögötte, félt, de ugyanakkor rajta is erőt vett valami különös kíváncsiság. A fiú után botorkált a süppedős avarban. Megálltak az üreg előtt, ami körül különös módon nem voltak levelek, csak körben a csupasz föld egyméternyi foltja. Éppen, mikor Will a puha nyári fűről átlépett erre a barna földsávra, odafent a fák fölött felizzott majd kihunyt az utolsó napsugár. Sötétség borult rájuk.
- W-willy, m-most már m-menjünk haza! – Könyörgött Nárcisz fogvacogva. Nagyon fázott. Úgy érezte, valamiként ebből az ásító fekete üregből árad ki a testet és szívet dermesztő hidegség, és ettől akár száz mellényke vagy prémkabátka sem tudná megvédeni…
De a fiú nem figyelt rá, kikerekedett szemmel, szinte megbabonázva lépdelt egyre közelebb a gyökerek között megbúvó lyukhoz. Az a különös érzése támadt, hogy ha kinyújtaná a kezét, megtapinthatná ezt a sötétséget, belemarkolhatna, és szütyőjébe tömhetne belőle egy darabot… Felemelte a karját.
Reccsenő hang hallatszott, mintha valahol kettéhasadt volna a föld, és a sötét üreg mélyén zöldes derengés jelent meg. Will hátrált pár lépést, de akárha varázslat alatt állna, nem volt képes elszakítani a tekintetét a méregszín fényről, ami egyre erősödött, zöld ragyogásba vonva a fiú gyerekesen kerek arcát.
Nárcisz felsikoltott a háta mögött.
A lidércfényből egy alak kezdett formát ölteni, mintha kavargó, zöld ködből állt volna, de egyre határozottabbak lettek a körvonalai. Magas volt, sokkal magasabb, mint bármely emberi lény, akit Will valaha látott, és karcsú akár a fiatal fűzfák. A fiú akár embernek is hihette volna, ha a karjai nem lettek volna lehetetlenül hosszúak, és ha a bőre nem tűnt volna ennyire földszerűnek… Mintha valóban földből gyúrták volna a testét, és a bőrt át meg átszabdaló repedések alól ugyanaz a zöld lidércfény szűrődött ki, ami a mögötte lévő üregben derengett, és ami a lény különös, óriási szemgödreit is megtöltötte. Will rettegett, minden idegszála azt sikoltotta hogy fusson, meneküljön, mert ez itt nem ember, ez a valami itt távol áll mindentől, amit valaha ismert… De képtelen volt akárcsak megmoccanni is. Dermedten bámulta a fölé magasodó alakot. A lény reccsenő hang kíséretében kitátotta a száját, s beszélni kezdett, de a hangok Will fejében szóltak, különös hangok, a szél tépáztak faágak és az egymáshoz csattanó sziklák hangjai… Recsegő, iszonytató beszéd, a fiú mégis értette a szavakat… Izmai elernyedtek, és felsóhajtott. Az alak kinyújtotta felé vékony karjait, és magához húzta a fiút, őt is beborítva zöldes derengéssel.
Nárcisz újra felsikoltott, lefoszlott róla a különös bénultság, sarkon fordult, és futni kezdett, négykézláb kapaszkodva felfelé a dombon, hátra sem nézve. Egyetlen gondolat dübörgött a fejében, menekülni, futni, szaladni egyre messzebb ettől az iszonyattól, ettől a szörnyű zöld fénytől és a valamitől, istenek, attól a borzasztó valamitől… Lélekszakadva futott keresztül az erdőn, az ágak megtépték patyolat ingjét, levelek akadtak mézsárga hajába, de ő kapkodó, karmos földszín kezeknek érezte őket, tapogatózó lidércfényű ujjaknak…
Nem tudta merre fut, és később arra sem emlékezett hogyan jutott át a hatalmas árkon... de valahogy elbotorkált az erdő széléig, halálosan kimerülve, és könnyektől vöröslő szemmel. Betámolygott a faluba, már sikoltani sem volt ereje. Karok nyúltak érte, és ő majdnem harcolni kezdett ellenük, de érezte, hogy puha karok, emberi karok… S hogy a nevén szólítják… kérdezgetik… Aztán semmi, csupán a sötétség.
4. Emlékezés
Nani anyóka - ahogy a falubeli gyermekek szólították mióta megőszült, és botra támaszkodva járt – felriadt a szunyókálásból. Megrázta a fejét, hogy elkergesse magától a lidércálom árnyait, de tudta, sosem szabadul annak a napnak az emlékétől. Pedig sok-sok év telt el azóta, ő pedig megöregedett, mégse eresztik őt az emlékek.
Willy… a kicsi Will.
Sosem találták meg. Beletelt néhány napba, mire Nárcisz annyira megnyugodott, hogy ha akadozva is, de el tudta mesélni, merre mentek, és hol hagyta ott Willy-t… De többet soha. Soha, senki nem tudta kiszedni belőle, mi történt azon az iszonyú estén. A vadászok keresték a fiút, s bár megtalálták a nagy tölgyfát, azt mondták, nincs ott semmiféle üreg. A gyökerek szorosan fonódnak egymásba, még egy kisegér is csak bajosan mászna be közéjük, nemhogy egy kisfiú. Maguk között úgy gondolták, Nárcisz félelmében hagyta ott Will-t, a fiú pedig vagy nem talált egyedül haza, vagy egy vadállat kaphatta el, talán egy farkas, vagy vaddisznó.
Csupán a bolond Rors bámulta komoly arccal a zokogó kislányt és emlékezett… emlékezett egy üregre, s egy vén tölgyre…
S a szemeiben ott tükröződött az egykor látott lidércfény. |
|
|
| navigation |
| [ |
viewing |
| |
most recent entries |
] |
| |
|
|
![[info]](http://l-stat.livejournal.com/img/userinfo.gif){kind=small}
insholent's journal